Áfra János: Kitakart anyám – Balogh Kristóf József és Imreh Sándor kiállítása
Kitakart anyám – áll Áfra János új kötetének címlapján, egyben e kiállítás fő paratextuális mozzanataként. Azt már eddig is megszokhattuk Áfra János könyveit olvasva, hogy nála a címadás gesztusának (legyen szó egy kötet, egy ciklus vagy egyetlen vers címéről) nem puszta mellékes vagy szokványosan szükséges funkciót vagy szerepet kell tulajdonítanunk, hanem a jelentésképzésnek és értelemtulajdonításnak a mű egésze vonatkozásában releváns folyamatáról van szó. Tehát ha Áfra arról ír, sőt azt írja egész új kötete fölé címként, hogy Kitakart anyám, akkor az olvasó előtt feladatként – a kafkai értelemben véve a szót, „du bist die Aufgabe”, „te vagy a feladat”, azaz én magam vagyok a feladat –, szóval feladatként formálódik meg erre a különös, a több(let)jelentést és az alaki azonosságot inventíven játékba hozó szintagmára, egészen pontosan e szintagma homonimájára („kitakart”) reflektálni. Ráadásul most egy kiállítás képeiről is szó van, azaz az olvasó egyben néző, befogadva szemlélő szerepben is találhatja magát. Persze ez megint csak nem ismeretlen Áfra János eddigi tevékenységét illetően, hiszen 2020-as, Szegedi-Varga Zsuzsannával közös kétnyelvű, angol–magyar kötete, a Termékeny félreértés / Productive Misreadings szintén közös térben vonultatja fel, párosítja össze a textuális és az eidetikus elemeket, szavakat és képeket. Szóval, ha a Kitakart anyám című kötetet és kiállítást nézzük, egyszerre a folytatásban és egyszerre egy másik kezdetben találjuk magunkat. S ha még egy megjegyzést tehetek Áfra költészetének lehetséges kontinuumára vagy megszakított folytonosságára vonatkozóan, akkor azt emelném ki, hogy én magam érdeklődve vártam, hogyan folytatja legutóbbi kötete, az Omlás után saját költészeti aktivitását. Merthogy a költő az Omlás című a könyvében szinte a folytathatatlanság dramaturgiájába és szcenáriójába vezette önmagát és olvasóit, amennyiben ott egyfajta apokaliptikus véget vizionált. És ha fogalmazhatok így, tulajdonképpen a legtermészetesebb s egyben a legkockázatosabb verziót, fordulatot választva lépett a folytathatóság, pontosabban az új kezdet irányába a Kitakart anyám című kötettel: a legszemélyesebb momentumot tárva fel önmaga és olvasói előtt és számára, édesanyja életének, halálának, emlékének, egyszóval világának, közös világuknak a megteremtését.
Áfra János mellé e nagyon személyes és titokzatos útja során képzőművész barátai szegődtek társul. Tudniillik Balogh Kristóf József és Imreh Sándor (Menetmen) az Áfra család albumában szereplő képeket rajzolták, festették át, el és újra. A könyv borítóján láthatjuk Balogh Kitakart anyám című festményét (akril, vászon, 50 x 70 cm), a könyv belső illusztrációiként pedig Imreh 26 darab ugyanazon című grafikája (grafit, papír, változó méret) gazdagítja az olvashatóság és láthatóság irizáló játékát. A kötet és a kiállítás címéül választott képen egy olyan szituációt kaphatunk el éppen, amikor az édesanya úgy öleli magához pici gyermekét, hogy egyben eltakarja saját arcát a fényképezőgép objektív (illetve a festő és a grafikus szubjektív) tekintete elől. Azaz kitakarja arcát, hogy teljes egészében megmutathassa a világnak a megszületett gyermekét. Évtizedekkel később ez a fiú éppen ezt a gesztust próbálja visszafejteni vagy megfejteni, próbálja felidézni anyja eltakart arcát. Az édesanyja benne magában ott lévő lényegét – önmaga és az olvasói számára. A ’kitakart’ befejezett melléknévi igenév homonim jelentése, az azonosságot a különbségbe oldó vagy éppenséggel a különbséget az azonosságban megtartó, az értelmezést az elfedés és a felnyitás irányába egyként megengedő mozgása képezi a kötet és a kiállítás meritumát. A kitakart anya az az anya, aki elfedi arcát, hogy megmutathassa gyermekét, egyszersmind a kitakart anya az az anya is, akit most a fiú az eltemetettség, az eltüntetettség állapotából kiránt, visszavon, meg-, sőt felmutat: „elásott anyám, kelj fel, és mondd el, / mi legyen, jósold meg újra az életem” – olvashatjuk a Ha elmondod, felébresztelek című nyitóversben. Rendkívüli folyamatról beszélünk, egyben a legtermészetesebb, legemberibb aktusról: a lírai én ki akarja oldani a halál megtörténtének irdatlan cezúrájából anyja alakját, miközben e cezúra megtörténtének előttje immár örökre zárva marad előtte. Holott mindnyájan elvégezzük ezt a gesztust napra nap, így vagy úgy, akik elvesztettük immár az édesanyánkat. Én magam, ha szabad egy személyes mozzanatot megosztanom e helyt, szinte mindig megkönnyezem Schubert zenéjét, merthogy anyám temetésén az ő zenéje szólt. A gyászmunkán már talán túl vagyok, de anyám érzetét és képzetét bennem a Schubert zenéje teremtette könny jelenti. Áfra János egy teljes könyvet szentel édesanyja érzetének és képzetének. Egyszóval édesanyja idejének. Tudniillik nem másról van itt szó, mint az idő anyai természetéről vagy az anya idejéről.
Az idő anyai természete vagy éppen az anya ideje összességében titok. Persze mondhatnánk, hogy az idő anyai természete abban áll, hogy egyre csak szüli a lét eseményeit, illetve hogy az anya ideje azonos a fiú idejével. De nagyot tévednénk, ha ebben a hiszemben olvasnánk Áfra verseit és néznénk ezeket a rajzokat, festményeket. Merthogy az anya természetéhez inkább a tér lenne rendelhető, az elfogadás, befogadás, lehetőség értelmében, az anya ideje pedig éppen nem azonos a fiú idejével, nemcsak azért, mert a fiú előtt is volt már, hanem legfőképp azért, mert épp amiatt lehet anya, mert sui generis más, mint a fiú. Ha azt állítom, hogy a Kitakart anyám című verskötet és kiállítás főszereplője az idő – merthogy a lírai én, egyben olykor pontosan beazonosíthatóan a képeken megjelenő fiú, aki maga Áfra János, meg akarja idézni, vissza akarja nyerni az édesanyja idejét, a vele eltöltött időt, a benne ott élő időt –, akkor ezt nem azért mondom, mert a lírai aktor emlékező énje és a képeken megjelenő kisfiú alakja a felejtés ellenében vagy éppen az emlékezés energiáit mozgósítva idézi meg az anya érzetét és képzetét. S nem is azért, mert kifejezetten szép sorokban és lírai képekben, egyszersmind valóban a meghittség és a boldogság pillanatait megragadva s kinagyítva rajzban, festményben elénk tárul két ember, az anya és a fiú viszonya. Merthogy amit a versekben olvasunk és a képeken látunk minderről, azaz a megváltozott élethelyzetek és emberi arcok – valamiképp éppen változásaik, sőt elváltoztatásuk ellenében, ellenére íródnak le, rajzolódnak el. Miközben persze mindez általuk mehet végbe. Hogy drasztikusan fogalmazzak, ha Áfra János kötetének lírai énje pusztán az édesanyja érzetét és képzetét szeretné, szerette volna felidézni, csupán az emlékét szeretné, szerette volna előhozni a múlt homályából, akkor a halál, a meghalás eseményét faktumként (ap)percipiálná, (ap)percipiálta volna. Ám az élő anya, a bennem élő anya instanciája a halál irdatlan változását kilöki magából. És ezt éppen az idő különös titka, titokzatos hatalma miatt teheti meg. Merthogy az élő anya éppen ezzel a titokkal azonos, a bennem élő anya az idő titokzatos hatalma. Nem az idő változik, hanem az időben van a változás, az idő enged teret mintegy önmagában a változásnak.
Mindezt Immanuel Kant így formulázza meg felejthetetlen érvénnyel: „Nem az idő zajlik, hanem a változónak a létezése zajlik az időben. Az időnek tehát, mely maga változatlan és állandó, a jelenségben a változatlanul létező felel meg, vagyis a szubsztancia, és csupán a szubsztanciához kapcsolódva határozható meg az időben a jelenségek egymásutánisága és együttlétezése.”[1] Az anya ideje tehát szubsztantív, „változatlanul létező”, amely ugyanakkor az emberben mint belső szemléleti forma konstituálódik, mondhatni, szóródik szét, vetül ki. Az anya idejének titka abban áll, hogy hiába kérdezed, faggatod, nem felel. A gyermek anyjával való közös titka másokkal megoszthatatlan. A „kitakart anyám” homonimájának titka éppen az, hogy nem válaszol. Ez a létszituáció persze felerősíti mind a szenvedés, mind a magány érzetét és diszpozícióit. De azon túl, hogy a szenvedés és a magány otthon van az irodalomban, eleven helyt ad nekik a költői szó és kép, a homonima titkáról mindez mit sem árul el. Jacques Derrida írja, hogy bár a magány a titok másik neve, és ugyan lehetővé tesz olyasmiket, mint az öntudat, az alany, mi több, az autentikus létezési képességeket is hozzásegíti megformálódásukhoz, mindez nem vet véget a titoknak. „A titok nem hagyja, hogy a másikhoz való viszony, az együttlét vagy a ’társadalmi kötelék’ bármilyen formája elsodorja vagy elfedje. Még ha lehetővé is teszi ezeket, nem felel nekik, ő az, ami nem felel. Nincs responsiveness. Halálnak fogjuk nevezni ezt? Az adott halálnak? A kapott halálnak? Nem látom semmi okát, hogy ne életnek, egzisztenciának, nyomnak nevezzük.”[2]
Nos, én sem látom semmi okát annak, hogy az anya idejének soha nem felelő titkát ne életnek, egzisztenciának, nyomnak hívjuk. A Kitakart anyám verseinek éltető erejét a lírai énben élő anya ideje adja, táplálja, persze eltérő ritmusban, eltérő intenzitással, eltérő érzet-szedimentummal és képzetformával. Van, hogy inkább türelmetlenséget sejtünk a háttérben, amint a Valaki topog az ajtóban záró soraiban olvassuk: „befér- / kőzni a végbe, bele a maró zajlás fészkébe”. Van, hogy mintha épp a rezignáció uralkodna el: „elidőzve a hamuszürke nyugalomban / ki simogat meg tévedhetetlen arcokat, / ki vallja be, hogy ami volt az épp elég” (A lehetséges életek topográfiája). Van olyan is, amikor az együttérzés és a szeretet éleslátással párosulva egyfajta finom kritika tükrében láttatja az anya alakját: „A te arcodban is ott pihent ez az örökölt / jószándék, de nem sikerült hozzáöregedned.” (A te bizonyságod) A Szétszerelt album című vers már-már himnikus soraiban a veszteség józan reflexióban tör utat magának: „ezt a békét kéne visszaidézni, / de mi elkallódunk az idő peremén.” Aztán van, hogy egyfajta mitikus-metafizikai formarend idéződik meg, elegánsan utalva a ciklusokat nyitó, a világ különböző mitikus anyaalakjait invokatívan megjelenítő gesztusra: „Múlt és jövő az élet fonákján összeér / egy arctalan nevetésben” (Egy régész tekintetével). Olyan is van, hogy a lírai énben élő anya ideje kiazmust alkot az anyában élő, cseperedő magzat-önmaga testi valójával, elementáris ősalakzatba rendezve az anyát és a fiút: „vajon emlékszel a mindent elnyelő fényre, anyám, / és látod-e most, amire emlékezni nem lehet, / ahogy úszik át a szó belém, miközben ég a képzelet” (Visszhangzik hasából). Az Anyám neve a nyilas jegy uralma alatt című akrosztichon újra és újra iniciálódva rejti az anya nevét s idejét oly módon, hogy az anya, Krausz Margit saját idejét a bizalom, a remény és a kísérlet dinamikájában láttatja ezúttal a fiú lírai énje, majd az utolsó három sorban a bizonytalanság hangján finoman elválasztja egymástól a sors- vagy világidőt és a személyes időt, egyúttal nyitva hagyva azt a súlyos kérdést, hogy egy ember, aki történetesen anya, életének kiteljesedéséhez a szubtanciális idő mely formája illene inkább: „Vajon erő vagy gyengeség, / ha idő előtt sikerül levetkezni / a csillagok akaratát?” A Termésidőben bravúrosan kibontakoztatva a ciklikus és a lineráris idő formarendjét játszatja egymásba Áfra, a „most” abszolút jelenét, változatlanul létezőségét nevezve meg az anya idejének: „és te hallgatod / türelmesen, hisz ezért a majd, / hogy benned volttá legyen, / a most pedig az egyetlen kötelék / ebben a ki-betakarózó rendben.”
Mindezek alapján már talán érthetőbbé válik, hogy a versek legfőbb ikonopoétikai megoldása az ekphraszisz, azaz a képleírás (túl azon, hogy a szöveg imaként, dalként, invokációként, himnuszként, balladaként vagy éppen elégiaként szervezi meg önmagát). A fiú, a lírai én leginkább képek segítségével talál utat a benne élő anya alakjához s idejéhez, mely kép forrásvidéke lehet az álom, az éles vagy kevésbé éles emlék, vagy a költői teremtés tropikus ereje. Az anya szubsztantív ideje, a lírai énben változatlanul élő anya mitikus-metafizikai vagy éppen perszonális ideje belső szemléleti formákban reaktiválódva jelenik meg mind a versszövegekben, mind a képeken: az Áfra család albumából gondosan kiválogatott fotók elevenednek meg bennük, általuk, sokszor erősen deiktikusan, tehát pontosan ráutaló jegyekkel felruházottan. Ugyanakkor tudjuk, hogy deixis és ekphraszisz, a ráutalás és a képleírás inkább feszültségben áll egymással, mintsem harmonikus viszonyban. Nemcsak azért, mert csalhat az emlékezetünk, vagy egyáltalán nem ismerjük fel a rámutató jegyeket egy képen, hanem mert amit látunk, annak az értelme, jelentése, érzetszedimentum-felidéző ereje és képzetforma-létesítő aktivitása sokszor éppen nem a látottakon múlik, hanem a látó, néző, szemlélő emberen. De mindenekelőtt azért keletkezik feszültség deixis és ekphraszisz között, mert az eredet (a megjelenített dolgok és a szemlélő ember eredete egyaránt) titokba burkolózik előlünk, nem felel nekünk. Ez a nem-felelet, válasznélküliség egyre több kérdést szül persze, de ami talán ennél is izgalmasabb, hogy éppen a látott és a látó közötti térszegmensből, spáciumból, térközből, ürességből táplálkozik, ami szinte teljesen azonos az anya titokzatos idejével. A versek és a képek is ezt a titokzatos jelleget erősítik fel egyre, az anya abszolút, változatlanul létező „most”-jának a belső szemléleti formák rengetegébe szétvetülő életét éppen ily módon teremtik meg, mondhatni, betűről betűre, vonásról vonásra, mozdulatról mozdulatra. Ily módom már nem is képleírásokról beszélünk a verseket olvasva és a képeket nézve, hanem kép-elírásokról, mely változtató-megmásító gesztus éppen a láthatóságot teremti meg. A képek az anya idejét, a lírai énben élő anyát láttatják nagyon erős ikonografikai eszközökkel. Az elrajzolás, átfestés griffmozdulatai, azaz a konkrét megragadás és a mesei képzelet együttes gesztusai akár az elvétés, tévedés eseményének is utat engedve a mindnyájunkban ott élő eleven anya szubsztanciális idejét szabadítják fel. Egyetemesen és személyesen.
A borítókép festménye és Balogh Kristóf Józsefnek a kiállításon látható többi műve a kép-elíró gesztust oly módon valósítja meg, azaz a láthatóságot úgy szabadítja fel, hogy a deiktikus elemeket voltaképpen eltünteti. Ezáltal a borítóképen az anya és a gyermek arca egyazon figuratív motívumban és kolorit-aktusban válik eggyé, plasztikusan megjelenítve a címadásban rejlő jelentésteremtés homonimáját: a kitakartság révén egyként lehetővé válik a fiú számára a lírai énjében élő anya idejével azonosulni, egyben elkülönülni tőle. A fekete, a fehér és a szürkészöld színek játéka mindezen túl lehetővé teszi azt is, hogy a környezet, az utcakép ne puszta hátteréül szolgáljon a költői és festői teremtésnek, hanem lehetőségfeltétele legyen. A többi Balogh-festményen a kék szín veszi át a főbb vizuális jelentésteremtés folyamatát, miáltal az elíró, átfestő aktivitás a végtelen távlat igézetét hívja elő a véges képi térben és felszínen. Különös módon ezek a különböző kékek (a fehérbe hajló, az élesebbé váló, majd tompuló intenzitással) a meghittség érzetét és képzetét erősítik fel, holott a kék szín általában a sötétség, mélység és távolság képzetköreit hívja elő. Ez szoros összefüggésben van a láthatóság felszabadításának aktusával. Imreh Sándor rajzai ugyan a deiktikus mozzanatokat a festményekhez képest felismerhető karakterekként hagyják meg, kezelik és viszik színre, ugyanakkor a grafitszürke kvázi egyneműsítő színvilága lehetővé teszi a számára, hogy játéktérképző momentumokként tekintsen a referenciális-deiktikus jelekre. Ilyen, a szürke által életre keltett játékos gesztusnak, egyben a deixis inverziójának tekinthetjük azt, amikor a gyermek lírai én a grafitrajzokon fehér foltként konfigurálódik (lásd a kötetben családtörténeti genealógiaként is olvasható s nézhető rajzok közül a 6., 16., 26., 53., 59., 128. és 150. oldalakon található grafikákat). Részint a tisztaság, részint az önteremtés iniciatívája értelemalakzatát megalkotva. A szürke szín emellett az átmenetiség, a fehér és a fekete „közötti” színvilág zónája is, ami lehetőséget biztosít az egyben-látásra, „ha – ahogy Goethe fogalmaz az Adalékok az Optikához soraiban – az egymástól elválasztott, egymással szembenálló jelenségeket összekötni s átmeneten keresztül egymásutániságukban megjeleníteni akarjuk.”[3]
Kedves Barátaim, a kiállítást ezennel megnyitom!
Elhangzott a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárban, 2025. június 14-én.
Áfra János: Kitakart anyám, Budapest, Pesti Kalligram, 2025, 156 l.
[1] Immanuel Kant, A tiszta ész kritikája. Ford. Kis János, Budapest, Atlantisz, 2004. 179 (B 183).
[2] Jacques Derrida, Szenvedések = Uő, Esszé a névről. Ford. Boros János, Csordás Gábor, Orbán Jolán, Pécs, Jelenkor, 1995, 40.
[3] Idézi: Zemplén Gábor, Megroppant szivárvány?, Ponticulus Hungaricus, 2012. április https://ponticulus.hu/rovatok/hidverok/goethe-newton-colors.html#gsc.tab=0 (utolsó letöltés: 2025. 06. 14.), Zemplén Gábor fordítása.
A Kitakart anyám című tárlat megtekinthető a Méliusz Juhász Péter Könyvtár nyitvatartási idejében, 2025. június 31-ig.
Hozzászólások